Jópár éve, hogy utoljára láttam... Nem Ő volt, és mégis. Ugyanaz a vékony száj, hamiskás mosoly, ugyanolyan bőbeszédű és ugyanaz a bölcsesség árad belőle. Ugyanaz a humor, hatalmas tudás, mély emberismeret. Ugyanolyan provokatív és ugyanolyan magasra rakja a lécet. A lehető legmagasabbra. Csak 40 évvel fiatalabb.
A régi Ő egy pincében tanított. A sarokban ült, történeteket mesélt és áradt belőle a Zene. Már abból tanulni lehetett, ahogy kezébe vette a hangszerét. Aztán zenéltünk és Ő mosolygott. Akármilyen ügyetlenül, vagy zseniálisan játszottunk, Ő mindig ragyogó szemekkel játszott. Élvezte. Néha elismerően bólintott, máskor jóízűt nevetett és elismételt egyet állandóan emlegetett kis anekdótáiból. Sosem mondtuk neki, hogy azt már hallottuk. Minden bizonnyal nagyon jól tudta. Nem is azért mondta el. Már akkor is gondolkoztam rajta, hogy mi oka lehet rá. Provokáció? Valamire rá akar világítani? Ma azt mondanám, hogy az Életre tanított. Arra, ahogy Ő látta és élte, és a Zenén keresztül adta ezt át nekünk. Micsoda zseniális trükk...
3 évet tanultam nála, és már nagyon vártam a negyediket. Nem sokkal az évzáró után halt meg, de én csak nyár végén értesültem róla. Mondta, hogy augusztusban már bent lesz az "iskolában", de csak egy cetli várt a kapuajtón. Nem tudtam ott lenni a temetésén és azt is elfelejtettem megnézni, hogy hol temették el. Azóta nem találtam olyan zenetanárt, aki olyan mélységben értette és élte, amit tanít, mint Ő.
Eltelt pár év, és tavaly nyáron egy olyan oktatót kerestem, aki nem csak lovagolni tud megtanítani, hanem arra is, hogy az első perctől kezdve a saját kezemben tudhassam a lovam nevelését. Így keveredtem erre a Vác környéki kis falura egy táborba. Először csak a feleségével beszéltem. Aztán eltévedtem. Végül ott voltam. Első gondolatom az volt, hogy ez az ember maga a megtestesült egoizmus. Rengeteget beszél (és sokat magáról), a monogramja van a rendszámán. Önmagáról elnevezett pólókat visel. Valamit mégis tudott, ami miatt jó volt az az egy hét. Aztán újra és újra részt vettem oktatásain, táborain, edzésein. Az ok egyértelmű volt: lovat szeretnék venni, és mire az meglesz, már érteni is szeretnék hozzá legalább egy minimális szinten. Persze közben nagyon is jól éreztem magam. Sokat tanultam, miközben remekül szórakoztam. Mindig örömmel mentem és mindig nehezen jöttem el. De azt nem is gondoltam, hogy más ok is van, amiért vonzódom oda. Egészen mostanáig.
Egy előadó nap végén, kifulladva ült a széken. Kicsit meg is volt görnyedve talán. Nem tudom, hogy miért, egy pillanatra ősz szemöldökkel láttam, és a kép belémivódott. Haza felé az autóban jutott eszembe. Elgondolkodtam, hogy vajon miért láttam Őt így. Aztán hirtelen bevillant. Igen. Biztos. Ő az. Ugyanaz. És mégsem ugyanaz. De mégis. Egyszerre kaptam megerősítését annak, hogy jó helyen vagyok és a megnyugvást, hogy megtaláltam. Hogy újra megtaláltam. Hogy minden cselekedetemet, legyen az bármilyen ostoba és átgondolatlan és impulzív és vak, valami belső/felső/megfoghatatlan tudás vezérli, és ezért nem lehet hibázni, és mindig jó helyen vagyok, és mindig jókor. Még akkor is, ha egészen biztosan tudom, hogy ez nem így van. Ez ám a paradoxon! Köszönöm Józsi Bácsi! Köszi Gyula! :)
