"Egy padláson bújkáltam többedmagammal. Emlékszem a tetőt tartó gerendákra. Sötét volt és kosz, de azt mondták, hogy itt biztonságban leszünk. Nem lett igazuk. Egyszercsak egyenruhába öltözött katonák jelentek meg. Oroszoknak tűntek. Lőni kezdtek. Nem találtak el, de eldőltem. A szemem nyitva volt. Arra gondoltam, hogy ha halottnak tettetem magam, akkor megúszhatom. Újra lőttek felém, de megint nem találtak el. Viszont most már biztos voltam benne, hogy megúszhatom, mert már tutira halottnak hisznek. Továbbra sem mozdultam. Próbáltam visszafojtani a lélegzetemet, de nem bírtam. Vagyis minél kisebbet akartam lélegezni, annál nagyobbat sóhajtottam. Láttam, hogy rólam beszélnek, aztán az egyik katona elindult felém. Továbbra sem mozdultam. Legugolt mellém pisztollyal a kezében. Tudtam, hogy lebuktam és ki fog végezni, de továbbra is csak feküdtem. Végiggondoltam, hogy mi fog velem történni. Kiváncsi is voltam a folytatásra. Féltem is. Arra is gondoltam, hogy most már hiába kezdek ellenkezni. Végigjátszom. Még mindig így van a legnagyobb esélyem a túlélésre. A katona pisztolyt szegezett a jobb halántékomhoz (a bal oldalamon feküdtem) és meghúzta a ravaszt...
Semmi változás. Nem volt dörrenés sem. Minden ugyanolyan. De a kép megmerevedett. Aztán lassan fakulni kezdett. Egyre homályosabb lett, majd csak néhány vonalra redukálódott. Mint egy vázlatrajz. Majd csak a fehér papír maradt. Aztán elsötétedett.
A következő pillanatban egy kórház, vagy iskola folyosóján találtam magam. Hatalmas nyüzsgés. Emberek jönnek-mennek. Világos volt, mindent átitató világosság. A Jutasi Zsuzsival futottam össze. Üdvözölt. Örült nekem. Nem értettem, hogy mit keresek ott, és hogy ő mit keres ott. Aztán valamit megértettem, de nagyon nehéz lenne elmondani... Megértettem, hogy mi történt velem. Hogy ez volt a szerepem. Megbeszéltük a Zsuzsival, hogy visszamegyünk és kipróbálunk valami mást."
