"Leányfalu. Étkezőasztal. Hárman ülünk a szüleimmel és beszélgetünk. Talán ebéd közben. Érdekes módon felcserélődtek a helyek. Én az öcsém helyén ülök, Apa tőlem balra, a Mama meg az asztalfőn. Arról van szó, hogy mik a fontos értékek, mennyire kell tanulni, mi a pénz helye és szerepe. Csupa panel és közhely. Próbálom elmondani, hogy én más véleményen vagyok, de újra és újra belém folytják a szót. Kezdek egy kicsit mérges lenni, hogy nekem nem lehet soha igazam. Szóba kerülnek a lovak is. Ezzel kapcsolatban is elhangzik egy számomra kevésbé kedvező vélemény. Újra ellenkezem, most már hangosabban, de megint csak elcsöndesítenek, hogy az nem úgy van, és hogy én mennyire tiszteletlen vagyok a szüleimmel. Feladom. Beletörődöm.
Snitt.
Éjszaka. Emeletes ágyon alszom, de nem a kisszobában, hanem a nappaliban, vagy egy ismeretlen, de tágas helyen. Arra ébredek, hogy Apa odajön az ágyamhoz. Valamit mondani akar. Suttog. Közelebb hajolok hozzá, átölelem és megfogom a kezét. Fátyolos, remegő hangon, nagyon halkan beszél a fülembe: "Ha tudni akarod, hogy mire kell alapozni egy pár életét, elmondom. Az egyik a tudás. A tudás nagyon fontos. Ha pedig segély kell, akkor csinálsz. Csinálsz, így..."
Értetlenkedve kérdeznék vissza, hogy miről beszél, de a következő pillanatban pénzkötegek kezdenek teremni körülöttem. Nem látom őket a sötéttől, csak tudom, hogy papírpénz. Érzem a keménységét a bőrömön. A vádlimnál leginkább, de a vállamnál is.
"Nem mondod komolyan!?!?!"...
Kinyitom a szemem. Érzem a kezét a kezemben, a pénz nyomását a vádlimon. Nem mozdulok. Figyelek. Az a gondolat jár a fejemben, hogy mennyire nem becsülöm meg azt, ami van. Hogy mindig többre vágyom, soha semmi nem elég...
És hogy mennyire szeretem az Apámat.
